Sárosi Bálint 2008-ban megjelent kötetében (A hangszeres magyar népzenei hagyomány) a periodizált ütempárok, motívumpárok, sorpárok, strófák, jellemző ritmusképletek elemzésére alapozva régi és új réteget különböztet meg. A régi réteget dudás hagyománynak, az újat a hegedűn játszott verbunkos dallamok nagy mennyiségére tekintettel verbunkoshagyománynak nevezi. A régi és új réteg között széles átmeneti sáv van, pontos határvonalat húzni nem lehet. Megállapítja, hogy „az írástalan zenei hagyomány éppen a tánczene – benne nem csekély arányban az ütempáros dallamok – révén szűrődött át magasabb társadalmi rétegek divatos zenéjébe.”[i] A virtuóz hegedűjátékhoz alkalmazott periodizált ütempáros tánczenére példaként többek között Haydn zenéjét említi, amelyben, és nem csak a magyaros, cigányos (ongarese, zingarese) elnevezésűekben, a bécsi klasszikus stílustól amúgy sem idegen közjátékszerű részek vannak. A magyar hagyományban a dudazenéből eredeztetett közjátékokat, cifrázatnak, cifrának is nevezik. Ezek 16-od mozgású figurációk, általában, ahogy a dudán játszott közjátékokról már Bartók is megállapította, váltakozva a domináns és tonika hangzatot írják körbe. Ütem-, illetve motívumpárosság nagy számban jellemzi a XVI–XVIII. században lejegyzett dallamokat, és gyakran fordul elő a verbunkos anyagban. A hangszeres tánczenék másik meghatározó jellemzője a periódusnak is nevezhető sorpár, amelyben az első sor nyit, a második zár. Azonos sorokból álló nyitó-záró formula a középkori nyugat-európai táncok zenéjében is elterjedt volt.

A szűkebb értelemben vett népi, vagy falusi tánczenét régi és új rétegével egyetemben, valamint a XVIII. század második felének összefoglaló névvel verbunkosnak nevezett stilizált, magyaros tánczenei repertoárját tekinthetjük a style hongrois zenei alapjának, a stílus generatív magjának. Erre épült rá a XIX. század első évtizedétől kezdve a magyaros tánczenei stílusban fogant művek, a verbunkosok, általában lassú és gyors (lassú–friss) táncpárok gazdag termése, valamint fokozatosan növekvő mértékben az énekelhető népies műzene, a nótaműfaja, és velük szoros összefüggésben az egyre inkább városinak nevezhető cigányzenélés. A magyar paraszti társadalom attól függően, hogy mennyire zárt, a városi hatásoknak kevésbé kitett közösségekben élt, továbbra is használta a korábbi tánczenei stílust, amely a 20. századi népzenei gyűjtések alapján többnyire XVIII. századi gyakorlatra vezethető vissza. A hegedűjátékban, a használt dallamokban, a kíséretben a magyar nyelvterületen a történeti fejlődésnek szinte minden lenyomata megfigyelhető. Különböző korszakok stílusjellegzetességei élnek együtt, egymással tökéletesen összecsiszolódva. Ettől függetlenül a XIX. század a maga szélesebb körű és gyorsabb információcseréjével (pl.: népszínművek, kottakiadás, cigányzenészek utazásai, újságok stb.) megteremtette a maga korszerű, az egész nemzet közössége által magáénak érzett táncot, a csárdást, amelyet most már nemcsak a férfiak táncolhattak szólóban, mint a verbunkost, hanem páros táncként a hölgyek is aktív részesei lettek úgy. hogy a férfiaknak továbbra is lehetőséget adott szólista megnyilvánulásokra. A minden társadalmi réteg körében hamar népszerűvé lassú és gyors csárdással szinte párhuzamosan kezdett el terjedni a magyar népzenének a Bartók által új stílusúnak mondott rétege, a maga architektonikus forma- és ritmusképleteivel. Az új stílusú dallamok tökéletesen megfeleltek a romantika korszellemének, esztétikájának.