A verbunkosok, az 1830-as évektől megjelenő lassú és gyors csárdások, a népies műdalok az ugrásszerűen beindult kottakiadás, valamint a népszínművek révén is rohamos gyorsasággal terjedtek. Ideológiai háttérként, érzelmi táptalajként pedig a magyar nemzet politikai és kulturális entitásként való megteremtése szolgált. A nemzeti jellegek felkutatása, erősítése és megteremtése a társadalom minden szegmensét átjárta. A nemzeti öntudat és kultúra felvirágzása éppen egybeesett a romantikus zenei ízlés általános elterjedésével, a polgárosuló magyar társadalomban a műkedvelő szintű zenélés, a házi muzsikálás gyakorlatának térnyerésével. Nem véletlen tehát, hogy a magyaros stílus zeneileg is jelentős változáson ment át. A népies műzene terén egyrészt szinte egyeduralkodóvá válik a moll hangnem, a korábban feszes, táncos, a népi tánczenéből ismert közjátékszerű motívumpáros építkezést felváltják a nagy ambitusú, szeszélyes vezetésű dallamok, egyes dallami fordulatok, zárlatok sztereotippá válnak (pl. a bővített másod hangköz használata, a pontozott ritmus, és az ún. bokázó ritmusú zárlat), másrészt szélsőségessé válik az érzelmi karakter: a virtuóz, vad vidámság, és a gyászosan szomorú búslakodás között szinte megszűnnek az átmeneti fokozatok. A verbunkosok lassú, nem táncra, csak hallgatásra való részeiből, illetve azok mintájára megjelennek a csak énekelhető bánatos hangvételű lírai dalok, a hallgatónóták. A stílus változásának egyik első tanúja Beethoven István király (König Stephan) színpadi kísérőzene nyitányának lassú verbunkos témája 1811-ből. A művet 1812 februárjában a Pesti Német Színház megnyitóján mutatták be. A 19. század során a style hongrois végig ennek a megváltozott magyar zenei nyelvnek a hatása alatt volt, a romantika zenei világa ezzel tudott teljes értékű szimbiózist kialakítani.

A magyar paraszti társadalom attól függően, hogy mennyire zárt, a városi hatásoknak kevésbé kitett közösségekben élt, továbbra is használta a korábbi tánczenei stílust, amely a 20. századi népzenei gyűjtések alapján többnyire XVIII. századi gyakorlatra vezethető vissza. A hegedűjátékban, a használt dallamokban, a kíséretben a magyar nyelvterületen a történeti fejlődésnek szinte minden lenyomata megfigyelhető. Különböző korszakok stílusjellegzetességei élnek együtt, egymással tökéletesen összecsiszolódva. Ettől függetlenül a XIX. század a maga szélesebb körű és gyorsabb információcseréjével (pl.: népszínművek, kottakiadás, cigányzenészek utazásai, újságok stb.) megteremtette a maga korszerű, az egész nemzet közössége által magáénak érzett táncot, a csárdást, amelyet most már nemcsak a férfiak táncolhattak szólóban, mint a verbunkost, hanem páros táncként a hölgyek is aktív részesei lettek úgy. hogy a férfiaknak továbbra is lehetőséget adott szólista megnyilvánulásokra. A minden társadalmi réteg körében hamar népszerűvé lassú és gyors csárdással szinte párhuzamosan kezdett el terjedni a magyar népzenének a Bartók által új stílusúnak mondott rétege, a maga architektonikus forma- és ritmusképleteivel. Az új stílusú dallamok tökéletesen megfeleltek a romantika korszellemének, esztétikájának. A polgári, városi, azaz műzenei környezetből a nóta, néhány évtizeddel később a falvak népétől pedig a népzenei új stílus indult nemzedékekre meghatározó módon ország hódító útjára. A polgárosodottság fokától függően egyes helyeken a stílusok igen keveredtek, a fejlődés tendenciáját, és így a style hongrois-jét is a városi, úri, polgári minta határozta meg. De fontos rögzíteni, hogy az átvételek, főként a dallamok, dalok területén folyamatosan kétirányúak voltak, és éles határvonalat húzni a falusi és városi cigányzenészek közt nem lehet.

 

Musicalia Danubiana 7.: Hungarian Dances 1784–1810

Tari Lujza: Lissznyai Julianna hangszeres gyűjteménye